Egy kis hírdetmény ;)

Ha már Vámpírnaplók, akkor Vámpírnaplók Szerepjáték! :)

http://freeforum4u.hu/forums/topic.php?forum_id=2078&topic=11070
ez egy szupi kis oldal, van sok szabad karakter még! Várunk mindenkit szeretettel! Én vagyok Caroline<3 :)
XoXo

5. fejezet: Tánc a félelemmel

Tudom, egy időre félbeszakadt a történet. Nem voltam túl jó passzban és úgy döntöttem, nem való ez nekem. Pedig kész volt 3 fejezet. De mostanában sokat játszadoztam a gondolattal, hogy folytatni kellene és ezen a döntésen sokat segített az oldal statisztikai adatai, ugyanis szinte nem volt olyan nap, hogy ne járt volna itt valaki! Köszönömm^^
Úgyhogy folytatom! Nem rizsázok tovább, itt a fejezet! :) kérem a hozzászólásokat, kritikákat és aztán jön a következő fejezet is. De tartsátok bennem a lelket, legyenek kommentek! XoXo

Az órámra pillantottam. A buli!
 - Na jó, nekem erre nincs időm! – mondtam és a kikészített ruhámért nyúltam.
 - Hova készülsz? – kérdezte Peiper.
 - Rendeztem egy bulit, oda megyek. De te nem jössz! – fordultam felé, mielőtt megszólalt volna.
 - Itt akarsz hagyni?
 - Amíg nem derítem ki, hogy mi vagy és mire vagy képes, itt maradsz! Vagy haza is mehetsz, ha gondolod! – addig nem megy haza, amíg nem tudom, hogy mi folyik itt. Majd megbeszélem Stefannal. – Pakolj ki, számítógépezz, olvass, azt csinálsz, amit akarsz, csak a négy falon belül.
 - Rendben! – mondta nyűgösen – De… mit csináltam? – kérdezte félve. Leültem mellé az ágyra.
 - Nyugi, kiderítjük! De semmi rosszat, abban biztos vagyok. Minden rendben lesz. – mosolyogtam rá.
 - Te hogy lehetsz ilyen nyugodt? Mintha ez számodra természetes lenne. – nézett rám furcsán.
 - Megpróbálom megtartani a hidegvérem! – mondtam gyorsan – Na, nekem mennem kell. Légy jó! Jövök haza és megismerkedünk! – mosolyogtam, majd kimentem a házból.

A Grillbe már voltak páran. A buli csodás volt.

Zaklatott voltam. A mai nap olyan jól indult! Jól akartam érezni magam ma este.

 - Szia! – lépett hozzám Ty – Minden rendben? Késtél a saját bulidról! Már mindenki itt van. Gratulálok, jól sikerült!
 - Ennek örülök. – mondtam, feledni próbálva a mai nap eseményeit.
 - Biztos, hogy minden rendben? – nézett rám Tyler.
 - Majd később elmondom. Táncoljunk! – mondtam, majd húzni kezdtem a táncparkett közepe felé.
Egy jó pörgős szám ment. Tylerrel nagyon jól éreztem magam. Nem is tudom, mi lenne most velem, ha nem jött volna vissza. Nem lenne senki, aki elfeledtetné velem a gondokat.

Mikor a zenének vége lett, lihegve, kifáradva ültünk le egy asztalhoz, ahol már Elena és Stefan ültek.
 - Sziasztok! – köszöntöttek minket – Jó lett a buli! – mondta Stefan.
 - Köszönöm! – mondtam – Reméltem is, hogy jól fogjátok magatokat érezni, néha kell a kikapcsolódás.
Közben jött Paul felvenni a rendeléseket.
 - Mit óhajt a széphölgy? – mosolygott rám.
 - Egy kólát, én neked egy sört! – mosolyogtam vissza.
 - Kihagyhatatlan ajánlat. Zárás után el is fogyasztom! – kacsintott rám, majd pár perc múlva hozta is a kólámat.
A kólámhoz kaptam egy szalvétát. A táskámból észrevétlenül elővettem egy tollat és ráírtam a szalvétára
„Beszélnünk kell!”

Majd, hogy Elena és Tyler ne lássa, észrevétlenül átnyújtottam Stefannak a szalvétát. Stefan elolvasta, majd bólintott.
Aztán hosszasan beszélgettünk. Felmerült az iskola, Jeremy, a Telihold. Majd egy lassabb szám következett.
 - Caroline, szabad lennél egy táncra? – kérdezte Stefan. Vettem a lapot és bólintottam.
 - Persze. – mondtam és Tyler mögött kimásztam. Stefan a kezét nyújtotta. Bementünk a táncparkettre és táncolni kezdtünk.
 - Baj van? – kérdezte halkan.
 - Még nem tudom. – válaszoltam.
 - Mi történt?
 - Feltűnt valaki. Akire sosem számítottam… A húgom. – néztem Stefan szemébe.
Erre Ő abba hagyta a táncolást egy pillanatra, majd megforgatott.
 - Mit tudunk róla?
 - A neve Peiper Anna Miller, Joel Miller lánya. Az apámé. Hosszas keresgélés után akadt rám. Most otthon van a szobámban. Tisztának tűnik, könnyedén bejött a házba… - hallgattam el.
A csendre Stefan felfigyelt és a táncot abbahagyva nézett a szemembe.
 - Mi történt? – a tekintetemet fürkészte.
 - Én nem is tudom, csak… - zavarodottan álltam előtte – Valahogy… belebeszélt a fejembe? Egyszer csak a hangját hallottam a fejemben! Nem tudom, hogy mi történt. – fakadtam ki.
 - Ez egészen biztos? – nézett rám elgondolkodva Stefan.
 - Igen. Ő is meglepődött rajta. Nem tudott ez idáig a dologról.
 - Biztonságban van? – kérdezte.
 - Igen, a szobámban van, nem fog kijönni. – nem értettem igazán Stefan kérdését.
 - Ki kell derítenünk, hogy mi ez. Más tud róla?
 - Nem, Te vagy az első.
 - Meddig marad?
 - Anyámat rávettem, hogy maradhasson. De az apja… Az apám holnap jön érte.
 - Mindenképp maradásra kell bírnod! Ha kell, akkor vámpír erővel.
 - Oké. – mondtam a levegőt kifújva.
 - Képes vagy rá? Elintézzem Én? – kérdezte egy kósza tincset a fülem mögé rakva.
 - Nem, dehogy menni fog!
 - Amúgy, hogy vagy?
 - 17 év után találkozok az apámmal. Mi sem lehetne egyszerűbb!
 - Itt kell tartanunk Őt, amíg nem derítjük ki, hogy mi ez.
 - Nem lesz gond… - mondtam nehezen. Nem lesz gond? Nagyon remélem, hogy nem…

 

4. Fejezet: Nem várt ismerős

Itt a fejezet! Sajnálom, hogy ilyen későn, de anyám egész héten itthon volt, és nem tudtam géphez jönni, csak nagyon ritkán, de akkor is gépeltem!Mostanra sikerült az egészet begépelni. De nem lustálkodtam, úgyhogy kárpótlás -képpen már hamarabb felrakom a következő fejezetet! És már az azt következő rész is kész van. De nem is beszélek már annyit, kiderül, hogy ki az ismeretlen az ajtóban...XoXo                                                                                                                              

   

 Gyanakvóan tekintettem a lányra.
 - Mit akarsz? – kérdeztem nem túl kedvesen. Lehet, hogy Klaus csatlósa. Akkor nem jöhet be a házba. Én úgysem hívhatom be.
 - Peiper vagyok… Bemehetnék? – kérdezte, és én utat engedtem neki. Egy határozott mozdulattal lépte át az ajtó küszöbét. Nem vámpír. Boszorkány? Ha az lenne, már régen lekezelt volna.
 - Miben segíthetek? Honnan ismersz? – kérdeztem.
 - Anyád itthon van? – kérdezte kérdéseimet figyelem nélkül hagyva, és a házat pásztázva.
 - Mit akarsz tőlünk? – vettem magasabbra a hangsúlyt. – Ki vagy te? – vagy inkább mi vagy te? Tettem fel magamnak a kérdést.
 - Peiper Anna Miller vagyok. Ismerem az apádat. – mondta könnyedén.

Bennem megfagyott az élet. Az apámat? Még sosem láttam, hírét sem hallottam. Gyerekkoromban sokat ábrándoztam arról, hogy meglátogat, és együtt nézzük a TV-t, hoz ajándékot születésnapomra. De erre sosem került sor.

-      Ki vagy te? – tettem fel újra a kérdést, mikor feleszméltem.

-      Joel Miller. Gondolom ismerős a név. Ő az édesapám. A húgod vagyok, Caroline. – mondta a lány. – Nem is tudod, hogy mióta kereslek már! Apa nem hagyott fent semmit az előző életéből. Ahonnan Te származol! – mondta izgatottan. – Nehéz volt megtalálni Titeket!

Én köpni-nyelni nem tudtam. Az apámat még életemben nem láttam, erre most megjelenik a húgom?!

-      Miért kerestél meg? – kérdeztem.

-      Nem is tudom… Kíváncsi voltam a nővéremre! Még sosem volt testvérem, egyke vagyok. Mi is, csak féltestvérek vagyunk. Az anyám neve Lisa. Nem tudják, hogy eljöttem, csak egy levelet hagytam… - mondta, de ingerülten a szavába vágtam.

-      Te eljöttél otthonról mindenki tudta nélkül?!Ugye tudod, hogy most azonnal felívod az apádat?!

-      A MI apánk még haza sem ért, szóval ezzel nem lesz probléma. 15 éves vagyok, nem zárhatnak be!

-      Hol laktok? – kérdeztem, de erre anyám lépett be az ajtón.

-      Szia, Care! Ki az új barátnőd? – kérdezte Peiperre pillantva. Már adtam volna a magyarázatot, de Ő gyorsabb volt.

-      Peiper vagyok! – nyújtotta anyám felé kezét széles mosollyal

-      Szia, Peiper! Új vagy a városban? Még nem láttalak erre. – mondta kedvesen.

-      Csak látogatóba jöttem…

-      Anya, Ő Peiper Anna Miller, Joel Miller lánya. – vágtam közbe nem kertelve.

A reakciója anyámnak ugyanaz volt, mint nekem. Teljesen lefagyva a távolba meredt. Azt nem tudom, hogy mi zajlott le benne, hisz’ sosem beszélt az apámról.

-      Sajnálom, én nem akarok zavarni, de apám egyszer megemlítette, hogy van egy másik lánya, és én kutatásba kezdtem. Egyke vagyok, és szerettem volna megismerni a nővéremet. – törte meg a csendet Peiper.

Anyám még mindig nem reagált.

-      Peiper, hívd fel az apádat, hogy azonnal mész haza! – mondtam le sem véve szememet anyámról.

-      Caroline, oly’ sokáig kerestelek, hogy megismerjelek! Csak pár napot kérek, ígérem! – nézett rám könyörgően.

-      Majd én felhívom apádat, és közlöm vele, hogy rendben vagy, és jöjjön érted! – mondta anyám, és a telefonért nyúlt. Elővette a hivatalos, Seriff hangját. – Mi a száma? – ideges volt. Gondolom, nem repdesett az örömtől, hogy fel kell hívnia apámat.

Peiper nyűgösen elmotyogta a telefonszámot, és kérlelően nézett rám.

-      Halló, Joel? Itt Elisabeth. – tudni akartam, hogy mit beszélnek, és ehhez – vámpírlétemnek köszönhetően – csak koncentrációra volt szükség.

-      Elisabeth Forbes? Szia! Régen beszéltünk! Valami baj van? – meglepett volt hangja, nem számított arra, hogy valaha anyám felkeresi.

-      Igen… Szóval, Peiper, a lányod itt van. – próbált nyugodtan, idegességét leplezve beszélni.

-      Micsoda? Hogy kerül oda?...

Anyám nem hiszem, hogy bármikor is beszélni szeretett volna apámmal. Legalábbis Joel hangjának hallatára nem repdesett az örömtől.

 Peiper sem volt már abban a formájában, mint az előbb. Mikor meglátta, hogy Őt nézem, újra elővette a kiskutya szemeit, és akkor egy hang szólt a fejemben:

~ Caroline! Kérlek, hagy maradhassak! ~ szólt a hang… Peiper hangja… a fejemben. Kérdően pillantottam rá.

-      Ezt hogy csináltad? – suttogtam.

-      Hallottad? – nézett rám döbbenten.

Valahogy belebeszélt a fejembe, de, hogy csinálta?!

Anya még mindig apával beszélt.

-      Anya, talán mégis maradhatna egy ideig. Aludhat az én szobámban, nem probléma! – mondtam a hirtelen jött ötletet. Nem tudom, hogy hogyan csinálta, de ki kell derítenem…

Anya elmondta a címünket, é letette a kagylót.

-      Jól van, apád ide jön, és Ti majd megbeszélitek! Áldásom rá, maradhatsz, de apád dönt! – mondta Peipernek.

-      Jaj, köszönöm Ms. Forbes, tényleg! – hálálkodott, de én karon ragadtam, és húzni kezdtem a szobám felé.

-      Gyere, megmutatom a szobámat!

Bezártam magam mögött az ajtót, és felé fordultam.

-      Ezt, hogy csináltad? – kérdeztem ingerülten.

-      Mit? Én nem csináltam semmit!

-      Valahogy belebeszéltél a fejembe! – mondtam zavarodottan.

-      Te hallottad? – nézett rám ijedten.

Sosem gondoltam, hogy valaha látni fogom az apámat. Sokat álmodtam róla, hogy hogyan nézhet ki. Valószínűleg magas, mivel anyám elég alacsony, és Én magas vagyok. A haját mindig világosbarnára képzeltem, de ebben nem lehetek biztos. Az arcát sosem képzeltem el. Kislány koromban mindig egy sztár arcát képzeltem. Számomra apám úgy nézett ki, mint Brad Pitt, olykor Robert Pattinson.

 Ilyenkor a filmekben a lány mindig boldog izgalommal várja az apját. Én nem így éreztem. Megtanultam többé nem várni rá. Tudtam, hogy sosem jön el hozzám. Most sem hozzám jön. Nem miattam utazik oly’ sokat. Nem engem akar látni. Hanem az igazi lányát. Peiper Anna Millerért jön, nem Caroline Forbesért.

3. Fejezet: Hirtelen döbbenet

Köszönöm szépen az első kommentet, ami Nicolee-tól származik! Köszönöm Nicolee!<3
A következő fejezet 2 kommentet igényel! Ezzel tudom lemérni, hogy mennyire kelendő a story! De úgy néz ki, hogy megmarad!=)
A kép a következő fejezetre utal! És bocsi a függővégért!
Nem is rizsázok tovább, Caroline storyjában beindul az élet!XoXo

 

 Tylernek vissza kellett mennie az anyjához. Boldognak tűnt. Újra láttam mosolyogni.

 Elindultam megtervezni a már kigondolt bulit a Grillben. Az engedélyt tudtam, hogy csak Paul-tól tudom beszerezni, Ő mindig el tudja nekem intézni. És ilyenkor mindig felajánlja, hogy elintézi a kaját és a piát is. Sima ügy lesz! Bementem a Grillbe.
 Paul a pult mögött állt, és a poharakat törölgette. Mosolyogva oda sétáltam.

-          Szia, Paul! Kaphatnék egy kólát, kevés jéggel? – mosolyogtam bájosan.

-          Neked bármikor, Kedvesem! – mosolygott – Mi újság van? Régen jártál felém! – mondta, majd lebiggyesztette ajkait.

-          Tudom, el voltam havazva. Meg tudsz nekem bocsájtani? – megrebegtettem a szempilláimat.

-          Na, jó. Egy feltétellel! Ha meghívhatlak erre a kólára! – mondta, és a kólámra mutatott.

-          Hát, ha ez az ára… - mosolyogtam rá – Igazából kérni szeretnék Tőled valamit.

-          Mond, Kedves!

-          Bulit rendeznék… Csak a szokásos lenne! – néztem rá nagyon szépen.

-          Vedd úgy, hogy le van vajazva! De… Ez sem ingyen lesz! – nézett rám keménységet szimulálva.

-          Haljuk, mennyit ér a kedvességed?

-          Puszit kérek. – mondta orrát felhúzva, egy kis mosolygással. Mutató ujját az arcához érintette.

Áthajoltam a pulton, és egy puszit nyomtam az arcára.

-          Gyere máskor is! – mondta mosolyogva.

-          Ne szokd meg! – mondtam kuncogva, és lehúztam a maradék kólámat, amit Paul ált. – Köszönöm, Te vagy a legjobb! – mondtam a vállamra téve a táskámat. Erre csak önelégült mosollyal válaszolt. Elindultam, de az ajtóból még visszafordultam. – Ja, és Te is meg vagy hívva! – mondtam.

-          Majd figyelek a pult mögül! De ne hagyj majd egyedül! – mondta.

-          Majd meghívlak egy sörre! – mondtam, és kiléptem az utcára.

Elindultam haza, anyám már otthon volt. Felmentem a szobámba, és leültem a gép elé. Megvártam, míg az bekapcsol, és nekiálltam megszerkeszteni a plakátokat.

Arra gondoltam, a plakátok szétszórásában Tyler jó segítség lenne. Fel is hívtam, mi után készen lettek.

-          Care? – szólt Ty a telefonba mosollyal a hangjában.

-          Igen, szia, Ty! Arra gondoltam, hogy nem segítenél-e szétszórni a városban a ma esti buliról a szórólapokat? – kérdeztem abban reménykedve, hogy velem tart.

-          Buli lesz? A Grillben?

-          Aha! Segítenél? - kérdeztem negédes hangon.

-          Persze! Nem sokára nálatok vagyok! – mondta, és már le is tette a telefont.

Felvettem valami normális göncöt, majd összeszedtem az összes plakátot. Tyler pár percen belül már a ház előtt csengetett. Ajtót nyitottam. A kezébe nyomtam vagy 30 szórólapot.

-          Nesze! Sok dolgunk van! – mondtam mosolyogva.

-          Igenis! – mondta, és átvette a papírkupacot. – Hol kezdünk?

-          Az elején! – mondtam tanácstalanul. Kijelentésemre csak nevetett.

-          A V.I.P.  vendégeknek postaládába dobjuk.

-          És a V.I.P. vendégek azok… Kik is? – kérdeztem.

-          Azok, akik minden bulin ott vannak! – mondta megrovóan, mintha ez egyértelmű lenne.

Erre átnyújtottam neki egy szórólapot.

-          Tessék! Te minden bulin ott szoktál lenni! – mondtam mosolyogva.

-          Ó, mily’ megtisztelő! – nevetett.

Bejártuk az egész várost. Beszélgettünk, nevettünk, hülyéskedtünk. Egy kutyával összetűzetésbe kerültünk, és megfosztott minket egy adag szórólaptól. A papírokat egymás hátára ragasztottuk. Túl sok lett a szórólap, úgyhogy megfogadtuk, hogy a maradékot megesszük. Szerencsére, erre nem került sor – hála a kutyának. Rég nem szórakoztam ilyen jól.
Már nem rég múlt dél, mikor végeztünk.

-          Várj, még nem teljes a vendéglista! – mondta, és a zsebébe nyúlt. Értetlenül néztem rá. Kivett a zsebéből egy félretett szórólapot, és átnyújtotta.

-          Ezennel meghívlak a ma esti Grill bulira! – mondta mosolyát elrejtve.

-          Ó, milyen kedves! Meghívsz a saját bulimra? – kérdeztem nevetve.

-          Te nem maradhatsz le róla! Te vagy a fő vendég! – mosolygott.

-          Ó, akkor nem hagyatom ki! – nevettem. – Ott kell lennem! De…Így van két fennmaradó szórólapunk. – mondtam, utalva a megegyezésünkre, hogy a fennmaradó papírokat megesszük. Egyből vette a lapot.

-          Ó, nem! – mondta megbánva tettét – Mivel ezt a két szórólapot is kiosztottuk, hisz’ egymásnak adtuk!

-          Oké! – mondtam kuncogva.

-          Hát, nekem mennem kell! Tudod, este hivatalos vagyok egy bulira! – mondta komolyan, majd elnevette magát.

-          Rendben! – nevettem.  - Ott találkozunk! Mondtam, majd bementem a házba.

Felmentem az emeletre, és kikészítetem estére a ruhámat. Nagy keresgélés után megtaláltam az igazit; egy fekete top, és egy farmer csőnadrág. Most nem akartam extravagánsabbat.
A hajamat igazítgattam, mikor csengettek. Lerohantam, és ajtót nyitottam. Egy szőke zuhatag fogadott.

-          Szia! Caroline Forbes-ot és Forbes seriffet keresem!

-          Én vagyok Caroline, és az anyám a seriff. – mondtam – Miben segíthetek? – kérdeztem.

-          Caroline? Már régóta kereslek…. – mondta az idegen…

2. Fejezet: Tyler

Az első párbeszédes fejezet! A következő fejezet úgy jön, hogy van -e hozzászólás ehhez. Amint lesz egy, én kezdem az írást! Szóval aki akarja a következőt, az comment!! Na, jó olvasás! XoXo

A fürdőszobába mentem, és megnyitottam a kád csapját. Megvártam, míg félig-meddig megtelik a kád forró, gőzölgő vízzel, majd felcsatoltam a hajam. A forróság érzésére libabőrös lettem. Ellazult tagokkal dőltem hátra a kádban.

Arra gondoltam, hogy kellene egy újabb bulit csinálni a Grillben. Itt én vagyok a „buli felelős”, szóval nem lesz probléma, a bulijaimra mindig vevőek, minden bulim jól sikerült. Kell szerezni zenét, azzal nem lesz baj, az előző bulik zenéje megfelel. Kaja, pia. Azt a Grillben elintézik, az sem gond. És a vendégek. A legkönnyebb az lesz. Pár szórólap, pár kedves szó a haveroknak. Nem lesz gond!

Elmélkedésemből a csengő hangja ébresztett. gyorsan kiszálltam a vízből, és gyorsan felöltöztem. A hajam még így is, felcsatolva enyhén vizes volt. Lerohantam, és kitártam az ajtót. Nagy meglepődésemre Tyler állt előttem az ajtó másik oldalán.

Tyler eltűnt, az utolsó telihold óta. Se szó se beszéd, eltűnt Julessel. Aminek nagyon nem örültem. Főleg, hogy Jules le akarta mészárolni az egész baráti körömet, és fel akarta törni a Nap és a Hold átkát.

-          Tyler! – néztem kitágult szemekkel rá. el sem hittem, hogy látom őt. Hogy visszajött. Hirtelen, nem is haragudtam rá. Pedig kellett volna. Hisz’ csak úgy eltűnt. De nem tudtam rá haragudni.

-          Caroline.  Szia. Öm…A seriffet keresem. Itthon van? – kérdezte zavartan.

Ettől leakadtam. Az anyámat? Az anyámhoz jött.

-          A seriffet? Mit akarsz az anyámtól?  - hangnemet váltottam. Azt hittem, hogy hozzám jött. Hát, ennyit igazán elvártam volna tőle, ha már csak úgy eltűnt! Hogy legalább szól, ha visszajött.

-          Az anyám küldött. Valami levél miatt.

-          Hát, nincs itthon. Szóval, már a városban vagy egy ideje, ugye? – kérdeztem.

-          Igen, úgy egy hete.

-          És…Mikor akartál volna esetleg beköszönni? – kérdeztem gúnyosan – Ha már el nem köszöntél.

-          Caroline, nem véletlenül nem köszöntem el. Így volt jó…

-           - Ó, persze, így volt jó! – vágtam a szavába – Az teljesen jó, hogy nem tudom, hogy élsz-e, vagy halsz. Hogy Jules elvitt, vagy te voltál olyan idióta, hogy vele mentél! – Feldühített azzal, hogy nem szólt, hogy elment. Egyáltalán azzal, hogy elment! Itt hagyott.

-          Hagytam levelet anyámnál. Tudtad, hogy nem haltam meg. – mondta mentegetőzve.

-          Tyler, miért mentél el? – kérdeztem komolyan.

-          Nem tudom. – válaszolt kis szünet után – Azt hittem, így lesz jó. De anyámnak szüksége volt rám. Visszajöttem. Hiányzott az otthonom! – mondta őszintén.

-          Akkor… Többet nem mész el, ugye? – kérdeztem halkan – Vagy legalább szólj, oké? – mosolyogtam.

-          Sajnálom, Caroline. Tényleg csúnyán léptem le.

-          Fátylat rá! Csak ne tűnj el! – hangsúlyoztam a szavakat.

-          És? Mi jót csináltál, amíg oda voltál? – kérdeztem mosolyogva.

-          Túléltem az éjszakákat. És tanultam. – mondta.

-          És? Mire jutottál? – kérdeztem kíváncsian. Mit fejlesztett az elmúlt időben?

-          Semmire! – nevette el magát. Vele nevettem. Hiányzott ez. Hiányzott Tyler!

1. Fejezet: Lenni. Miért lenni?

Az első fejezet nagyon elmélkedős lett. Az elején ilyennek is kell lennie, hogy legyen honnan elkezdeni! Remélem tetszeni fog, várom a kommenteket! XoXo

Ahogy besütött a nap az ablakomon, elmerengtem.
Az életben minden meg van írva? Meg volt írva, hogy én ebbe a városba születek meg, hogy évtizedekkel ez előtt ugyanitt él a Salvatore- család? Hogy a legjobb barátnőmmel itt nőttünk fel, és, hogy Stefan Salvatore ismeri azt a lányt, aki Elena régi rokonságában áll? Létezik egyáltalán az a fogalom, hogy végzet? Vagy csak puszta szó? Meg van írva, hogy Elena a barátnőm, és talán érte fogok meghalni? Ezek csak kérdések, és senki nem adhat rá válaszokat. De lehet, hogy valaki mégis tudja. Az a valaki igazán megmondhatná; miért?
Vagy utunkat Isten vezeti? Ha létezik Isten, miért csinál az emberek között jókat, és rosszakat? Ha létezik, miért öl gyereket, és ártatlant? Miért csinál jóból rosszat? Miért nem lehet egy ember csupán ember? Miért teremtett szörnyeket, varázslókat?  És ez által eljutottunk földi mi voltamhoz.
Vámpír. Milyen lény ez egyáltalán? Szörnyeteg? Jó? Rossz? Ki bírálhatna egy lényt e fajta szavakkal? Ki mondja meg, hogy mi rossz, és mi jó? Senki nem tudhatja, hogy egyjó emberben milyen piszkos gondolatok játszódnak le. Senki nem tudja, hogy egy rosszember mitől lett rossz. A rossznak is megvan az oka, hogy mitől lett rossz.
Damonnak is megvan az oka, hogy miért undokoskodik, miért vesz mindent viccnek, és, hogy miért éli az életét, ahogy. Damon annyi szenvedést élt át, hogy nem akar többéérezni. Ezért olyan, amilyen. Legalábbis szerintem. Nem bírálhatom jó, és rossz szavakkal. Ő Damon! És olyannak kell szeretnünk, amilyen.
Nem szerettem ilyesfajta dolgokon elmélkedni, de olykor muszáj volt. Hogy megoldást kereshessek. Az életre. Hogy mi is az élet? Utáltam a tudományos megoldásokat. Nem akarom tudni, hogy az asztal apró részecskékből áll, és hogyan lehet elemeire bontani. Az asztal, asztal. Lehet fából, műanyagból, alumíniumból… De, hogy mi a fa, a műanyag, az alumínium, maximum annyira szeretném tudni, hogy anyagok.
A „Miért?” kérdés mindig felmerül bennem a Grill láttán. Ha elmegyek a Grill előtt, tudom, hogy Matt bent dolgozik a megélhetéséért, és hogy esze ágában sincs velem szóba állni. Ugyanis Benne is felmerült a kérdés. Rájött, hogy titkolózok, és nem akar velem lenni addig, amíg nem tudja, hogy mit titkolok. De ha elmondom neki titkolózásom okát, azért nem akar majd velem lenni.
Ha elmondom, hogy egy szörnyeteg vagyok, és bármelyik pillanatban megölhetem, hülye lesz bízni bennem. Én is ezt tenném. Nem is értem… csodálom Elenát, hogy csak úgy együtt tud lenni Stefannal. Jó őket együtt látni. Csillog a szemük, mikor meglátják a másikat. Csodálatos! Úgy szeretnék én is így nézni valakire. Azt hiszem, sosem lesz alkalmam Mattel ezt az élményt átélni.

Első bejegyzés!

Hello Látogató!
Az oldal egy Vámpírnaplók továbbfejlesztés, ami Caroline Forbes életével fog foglalkozni.
Ez az első blogom, és most próbálkozok igazán komolyan a történet írással. Az oldal csakPróba jellegű, ha nem jön be senkinek a storym, bezár. Csak kipróbálom magam, hogy érdemes vagyok- e a feladatra. : )
Minél hamarabb felfogm rakni az első fejezetet, a 2. fejezet az érdeklődéstől függ!
Minden egyes bejegyzésemhez várom a kommenteket, kritikákat, javaslatokat! De kérlek, még kezdő vagyok, ezt vegyétek figyelembe, és szívesen várom a segíteni akarókat! = )
pussz: Fancsuu^^